Sarkadi Márton cikke
A jáki Szent György-templom építésének története a magyarországi műemlékek kutatásának kezdete óta foglalkoztatja a történészeket, építészeket. Az okleveles források alapján bizonyos, hogy az építkezés 1256-ban befejeződött, vagy legalábbis a végéhez közeledett. Kezdete azonban nem állapítható meg pontosan, de valószínű, hogy az 1210-es évek második felére tehető. A két időpont közé eső időszak eseményeinek rekonstrukciója izgalmas rejtvényként áll előttünk, amelyet lépésről lépésre haladva oldhatunk meg, az épületen megfigyelhető nyomok, az okleveles források, történelmi események és más egykorú épületek adatai segítségével.
A bencés monostor létrehozásának szándéka és a templom építése 14. századi források alapján a Ják nemzetség Márton nevű nevű családfőjének tulajdonítható, aki nem viselt ugyan országos tisztséget, ám Vas és – valószínűleg – Zala megye ispánjaként jelentős bevételekre tehetett szert.
A templom építésmenetének rekonstrukciójához a 2020-2021-ben végzett régészeti feltárások jelentősen hozzájárultak. Az új tudományos eredményeket összevetve a korábban végzett megfigyelésekkel, sok tekintetben pontosíthatóvá vált az építkezés folyamata, részletesebben meg lehetett határozni az építkezés közben történt terv- és műhelyváltások sorát, az egyes építési szakaszok kiterjedését. Immáron biztosan állíthatjuk, hogy az új templom kiterjedését, beosztását, azaz alaprajzának lényeges jellemzőit az építés elején elhatározták, és ezen később sem változtattak. Nem bizonyultak helytállónak azok a korábbi feltételezések, amelyek szerint az építkezés előrehaladtával módosították volna a hosszházat osztó pillérek számát és tengelyét.
A körítőfalak alatti alapfalak egységes jellemzőket mutatnak, csupán építési szakaszhatárnak tekinthető elválások voltak megfigyelhetők rajtuk. Figyelembe vették a templomdombon álló, 11. századi kicsiny templom elhelyezkedését, és az új templomot olyan módon pozícionálták, hogy körbeépíthessék a régit, minél tovább használatban tartva azt. Az új épület széltében és hosszában is nagyobb a korábbinál, a pillérsorok a korai templom hajófalai mellett húzódnak.
A felmenő falak építése a szentélyeknél kezdődött. Viszonylag hamar bekövetkezett egy kisebb tervváltás, ami a padlószinteket és a tagozatok formáit érintette. Ennek nyoma az, hogy a mellékszentélyek könyvtartó fülkéi túlságosan alacsonyan helyezkednek el. Az alapfalak tanúsága szerint azonban nem változott a diadalív helyzete, ebből adódóan a belső tagolás, azaz a pillérek tengelye és a mellékhajófalak eredeti osztása (ami teljes egészében csak az északi oldalon készült el), nem igazodik egymáshoz, eltolódik egymástól a homlokzattagolás és a belső rend. Ez nem tervváltozás eredménye, hanem egyfajta építészeti gondolkodás jele. A homlokzaton megjelenő tagozatok csupán dekorációnak tekinthetők, nem a belső struktúra leképeződésének.
A kezdeti időszakban a hosszházat fafödémesre tervezték, a főszentélyt azonban a korai formai tervváltást követően már boltozottra. Ennek bizonyítékaként kell kezelnünk a szentélynégyzetben a padló felett már megjelenő sarokoszlopokat, amelyek a bordás keresztboltozat formai előkészítését szolgálják.
A déli mellékhajófal a korai szakaszban feltehetően csak kis szakaszon épült meg, a keleti részen. A mellékhajófal építésének kezdetén még nem szándékoztak sekrestyét építeni, az alapozások is elválnak és a sekrestye keleti falának alsó néhány kősora sincsen összeköttetésben a mellékhajófallal. Az északi oldalon elérték az építkezéssel a tornyot. A mellékhajó homlokzatán a formákban egyszerűsödés, az építőanyagban váltás következett be, amely azonban aligha köthető össze műhelyváltással és azzal a radikális tervváltással, amely a fafödémesről a boltozott épület tervére való áttérést jelenti. Az északi mellékhajófal megépítésekor is fafödémmel akarták fedni a hosszházat. A műhely ebben az időben bizonyosan olyan tagokból állt, akiket az eddigi irodalom is bambergi tanultságúaknak tartott. Ez a kőfaragócsoport vélhetőleg hosszú ideig dolgozott az építkezésen, nem epizódszereplők voltak. A szentélyek, az északi mellékhajó és a tornyok főhajómagasságba eső része, beleértve a nyugati kapu impozáns építményét, mind ennek a műhelynek a munkája. Szakmai tudásukat az ornamentális faragványok készítésénél voltak képesek a leginkább bizonyítani, szobraik elmaradnak művészeti szülőhazájuk alkotásainak színvonalától.
Folyamatosan zajlott tovább a munka a két torony és a nyugati homlokzat építésének kezdetével. A körítőfalak emelését meg lehetett kezdeni a korai kis templom sértetlenül hagyása mellett, amelyet a déli oldal felől megközelíthettek, s talán éppen ezért húzódhatott a déli mellékhajófal építésének megkezdése. Az első toronyemelet megépítéséhez már szükségessé vált a tornyok egymás felé eső pilléreinek megépítése, amelyeket azonban csak a korai templomhoz hozzáépített nyugati építmény elbontása árán lehetett megalapozni. Ekkor még mindig használhatták a kis templom hajóját és szentélyét. Az új templom alapozásának összefüggései alapján megállapítható, hogy a toronypillérek és az északi pillérsor alapozása együtt készült el. A földfelszín feletti részekkel azonban más a helyzet. A falak és a pillérformák amellett szólnak, hogy a munka a tornyok építésével folytatódott, és azokat legalább a főhajó magasságáig felhúzták. Minden bizonnyal elkészült ebben a fázisban az impozáns nyugati kapu is, és használhatóvá vált a két torony közötti karzat.
Az építkezésnek ebben a szakaszában meglepő képet mutathatott a templom: magasan álltak már a szentélyek, kimagaslott a két torony, közülük azonban – különösen dél felől nézve – szinte minden hiányzott, és egy kicsiny, falusi templom húzódott meg az épülő templom falai között. A csaknem elkészült nyugati rész az építtető család részére rendkívül fontos lehetett, jelentősége talán meghaladta annak a fontosságát is, hogy a templomtér használatba vehető legyen. Roppant tudatosan átgondolt, kiforrott koncepció alapján épült. A déli toronyalj arra a területre esett, ahol hagyományosan a család temetkezőhelye volt, s fenntartották e célra a továbbiakban is. E szereppel állnak kapcsolatban a falakat borító, az épület befejező fázisának időszakából származó freskók. A torony emelete minden bizonnyal kincstár és levéltár lehetett, erre utal vaskos, tűz ellen védelmet jelentő boltozata, keskeny ablakainak lőrésszerű jellege. A déli toronyemelettel szemben az északit szinte teljes mértékben egybenyitották a karzattal. A falakat elegáns ülőfülkék sora kíséri, a helyiség kiemelt jelentőségét mutatja a déli és északi falát áttörő két körablak. A nyugati rész főúri reprezentációval való összefüggését a legnyilvánvalóbban azonban a karzattér mutatja. A nyugati kapu oromzatának magasságában, az apostolgalériával azonos szinten, a belső oldalon trónusszerű ülőfülkék sorakoznak, amelyek egyértelműen a nemzetségfő helyét jelölik ki, alig félreérthető utalással jelezve hatalmának szinte földöntúli eredetét.
A templom terve az építésnek eddig a fázisáig keveset változhatott. Ekkor azonban döntő módosítást határoztak el: a hosszházat is boltozattal kívánták fedni. A bordás boltozat a kor legigényesebb, nagy szaktudást igénylő épületszerkezete volt, amely technikai és szellemi értelemben egyaránt felette állt az egyszerű fafödémnek, tűz elleni biztonságot ígérve és a mennyre utalva. E tervváltással valószínűleg még nem járt együtt műhelyváltás, az építőcsapat, vagy legalábbis egy részük, maradt. A pillérformát azonban módosították, ez magyarázza, hogy a főszentély és a tornyok formai szempontból közelebb állnak egymáshoz, mint a közéjük ékelődő hosszházpillérek. Az északi pillérsor elméletileg megépíthető lett volna a korai templom sértetlenül hagyása mellett, de valószínűbb, hogy ekkor már lebontották azt, elkészítették a déli pillérsor alapozását is, és együtt építették a pilléreket. Ezt követően kerülhetett sor a bambergi tanultságú mesterek távozására. Nem zárható ki, hogy szünet is bekövetkezett az építés menetében, s biztos érv nincsen az ellen, hogy mindezt a tatárjárás következményének tulajdonítsuk. A munka az árkádívek és a gádorfalak megépítésével folytatódott, immáron egy gyengébb színvonalú és más eredetű műhely kivitelezésében. Az építőmesteri színvonal egyértelműen alatta marad az addiginak, a faragványok részben más jellegűek, részben gyenge kópiái a korábbiaknak. A középkori formájában fennmaradt északi mellékhajóban jól megfigyelhető a boltozati konzolok utólagos beültetése a külső falba, a boltozat szervetlen csatlakozása a pillérekhez. A boltozati borda egyszerűbb formálású, bár a korabeli magyar királyság területén a 13. század derekán még időszerűnek mondható. A későbbi átépítésektől erősebben megviselt déli mellékhajó homlokzati falát még szintén fafödémes épülethez építették.
Az épületet ért későbbi pusztulások és újjáépítések sajnos homályban tartják előttünk, hogy milyen mértékig fejeződött be az építkezés, elkészült-e az 1256-os felszentelésig a főhajó akkoriban már biztosan tervbe vett boltozata, vagy – amint azt egy vélhetőleg utólagos fafödém léte alapján feltételezték korábban – esetleg fafödém épült meg csupán a felszentelésre. Az épületet ért szerencsétlenségekkel összevethető mértékben állít elénk akadályt az épület történetének részletesebb megismerésében a 19-20. század fordulóján végzett helyreállítás. Ennek során visszabontották és újjáépítették mindazokat az épületrészeket, amelyek utólagosak voltak, illetőleg amelyeket annak véltek, beleértve a téglából épült részek nagy többségét. A megmaradt kevés téglafalazat azonban amellett tanúskodik, hogy el kell vetnünk a tisztán kőből emelt épület illúzióját, és bele kell nyugodnunk, hogy a középkori templomban jelentős mennyiségű téglafal volt. A jáki templom történetének tehát sok részletét tisztázhatjuk még, de annak teljességét sajnos már soha nem lesz lehetőségünk megismerni.
